Az első csókra talán mindnyájan szívesen gondolunk vissza, hiszen életünk meghatározó élményét jelentette, így nyilván nem okozhat különösebb gondot felidézni. Ugyanúgy, ahogy később a gyermekeink első szava vagy legelső lépése is örökre beleégett a lelkünkbe.
Vadászként az „elsők” szintén kiemelt szerephez jutnak. És nemcsak az első vad elejtésének eleven emlékét raktározza kedves mementóként az elménk, hanem például a legelső puskáét is. Amely általában egyfajta relikviaként a több évtizedes vadászmúlttal rendelkező jágerek fegyverszekrényének is mindmáig legnagyobb becsben tartott lakója. Az első sörétesünktől vagy golyósunktól valahogy nem akarunk – és talán nem is illik – megválni, hiába rendelkezünk komolyabb arzenállal, az első mégiscsak más. Ahhoz többnyire olyan sztorik fűződnek, amelyek a sírig kísérnek bennünket.
Tulajdonképpen mindegy is, milyen márkajelzés szerepel rajta, és hogy használtan vagy újonnan vásároltuk, de a MIÉNK. Ha valamihez hasonlítani kellene azt az érzést, ami akkor kerít hatalmába bennünket, amikor a friss, ropogós fegyvertartási engedéllyel a kezünkben először visszük haza a puskánkat, akkor tán azt lehetne megemlíteni, ami akkor járt át bennünket, amikor az első sajáttulajdonú autónkba beleültünk, és elfordítottuk a slusszkulcsot.
Noha tisztában voltunk vele, hogy vélhetően lesz annál szebb, jobb, nagyobb járművünk is, mint amit tízen-huszonévesen vettünk vagy kaptunk, mégis jó ideig féltő gonddal ápolgattuk, pátyolgattuk. Megbecsültük és szerettük azokat a rozoga Trabantokat vagy Polski Fiatokat, és hittük, hogy lelkük, önálló személyiségük van. Ezért aztán megajándékoztuk üléshuzattal, kormányvédővel, fenyőfaalakú illatosítóval – és egy „bólogató kutyával”. Fenemód büszkék voltunk rá… A vezetésben persze még nemigen volt rutinunk, ezért sokszor ránk dudáltak, néha „anyáztak” is, ám szépen lassan „összejöttünk”, egymáshoz szoktunk a kocsival, és onnantól már használati tárgyként tekintettünk rá, a műszaki állapotára továbbra is odafigyeltünk, ám a külcsínről áthelyeződött a hangsúly a belbecsre. Amikor ehhez a ponthoz elérkeztünk, már nem néztünk le a sebességváltóra, ha feljebb akartunk kapcsolni, a különféle kezelőszerveket meg töksötétben is megtaláltuk – csak odanyúltunk, és működtettük azokat.
Az első vadászfegyverre ugyanez vonatkozik: miután megvan a puskánk, egy idő után – főleg, ha sűrűn forgatjuk lőtéren vagy odakint a határban, netán szigorúan kiürítve az otthoni „szárazgyakorlások során” – szinte a testrészünkké válik. Megváltozik a viszonyunk, kevesebbet olajozgatjuk, viszont magabiztosabban használjuk. Nem tudom, legfeljebb gyanítom, hogy az első autók esetében manapság már egészen más a „trend”, mint évtizedekkel ezelőtt, az ugyanakkor bizonyos, hogy a vadászpuskáknál még mindig jellemző a bánásmód efféle törzsfejlődése.
Az első vad terítékre hozása mindenképpen mérföldkőnek tekinthető. Az avatóbot szakrális kincsként a nappali sarkában álló padlóvázába vagy a vitrinbe kerül, s szinte bármilyen vadfajról légyen szó, tárgyiasult vadászemlékként valamit megőrzünk belőle. Aki elsőre egy szárnyasvadat szólít le a levegőből, sokszor egészben kitömeti a szarkát, szajkót, dolmányos varjút, fácánt, foglyot, tőkés récét vagy erdei szalonkát. Róka, aranysakál vagy borz, netán a csülkös nagyvadfajok tarvadjai, esetlek süldő esetén a lefőzött koponya vagy a nyúzott, kikészített bőr tanúskodik a kezdetekről. Ha pedig valaki első vadként trófeás vadat lő… Nos, az szégyellje magát!
Mint ahogy a „fegyverkezésnek”, úgy a vadászéletnek is szükséges, hogy legyen evolúciója. Vagyis nem biztos, hogy rögtön a legdrágább csodagolyóst kell megvásárolni, és nem is aranyérmes bőgő szarvasbikával kell nyitni a pályafutásunkat. Egyrészt, mert ezáltal – teljes joggal – kiváltjuk a vadásztársaink rosszallását, másrészt pedig, mert nem fogjuk tudni megbecsülni a képzeletbeli „rangsorrendben” alacsonyabb szinten lévő puskát és vadat megbecsülni. Javaslom tehát, mindenképpen tartsuk be a fokozatosság elvét! Lépésről lépésre haladjunk! Mindent a maga idejében! – mondták egykoron nagyapáink, akik pontosan ezért találták ki a „vadászjelöltség” intézményét.
Hajtani – puska nélkül, utána, ha már eleget láttunk és hallottunk, nagyjából megismertük a vad viselkedését, tisztában voltunk az egyes vadászati módok során követendő magatartásformákkal, végre vehettünk egy egycsövű sörétespuskát. Golyóspuskáról még álmodni sem mertünk… A kis IZS 18-assal vadásztunk apróvadra, és nagyritkán vaddisznóra. Mivel egyetlen patronnal kellett „dolgoznunk”, ismétlésre nem volt lehetőségünk, tiszteletben tartottuk az első lövés szentségét, valamint a lőtávolságot. Utána jöhettek a duplák, majd két esztendő múltán a golyóspuskák. Addigra azonban már volt a kezünkben többszáz vagy akár többezer lövés. Az első útunk ennek ellenére a lőtérre vezetett… A legelső zsákmányunk valamilyen tollas kártevő volt, azután jöhetett valamely szőrmés dúvad, , az első süldő, egy őzsuta- vagy gida, és már legalább a harmadik-negyedik vadászjegyünket váltottuk, mire az első trófeásvadunknak, egy kis kannak, netán gombnyársas baknak megadhattuk a végtisztességet. Így mindig kitűztünk egy újabb célt, miközben megértünk, akár a jó bor. Volt honnan hová tartani…
Azóta nagyot fordult az idő kereke, és megváltozott a világ. Ma már sok siheder az apuci által a feneke alá rakott sportkupékkal száguldozik, és mielőtt megszáradhatna a tinta a vadászvizsga-bizonyítványán, máris bejelentkezik egy kapitális szarvasbika elejtésére. Ami nem baj, csakhogy érdemes fenntartásokkal kezelni a dolgot, mert korántsem biztos, hogy a személyiségfejlődés szempontjából helyes ez az irány. Közismert emberi tulajdonság, hogy amiért nem kell megküzdenünk, azt kevésbé becsüljük. Ha nincsenek vágyaink, amelyeket fokozatosan, köztes állomások beiktatásával szeretnénk elérni, hanem bizonyos fokozatokat átugorva egyből a csúcsra törünk, akkor a vadászat a bazári céllövöldék szintjére degradálódik, ráadásul megfosztjuk önmagunkat rengeteg élménytől és tapasztalattól, sőt, esetleg idejekorán kiégünk.
Hogy is írta Nadler Herbert?
„Aki siet és mohón vadászik, nem ér rá a vadászsikert értéke szerint megbecsülni, nem ér rá boldognak lenni és az igazi vadászéletnek örülni, elmulasztja meglátni, észrevenni mindazt, ami a vadászatban a legszebb s amit néhány sor betűvel leírni, az avatatlannak megmagyarázni nem lehet.”