Régen ahhoz, hogy valaki egy szakma minden csínját-bínját elsajátíthassa, és maga is „üzhesse az ipart”, egy tapasztalt, rutinos, az adott tevékenység fogásait készségszinten ismerő mesterember mellé szegődött inasnak. A mester – vagy nevezzük inkább mentornak – azután türelmesen tanítgatta az illetőt, egyengette az útját, támogatta az előmenetelét, és nem csupán szakmai jótanácsokkal látta el, hanem egyfajta szemléletet is megpróbált átadni neki, ami a későbbiekben útravaló gyanánt szolgálhatott az önállósodó tanoncnak.
A vadászatban kétségkívül ugyanilyen jelentőséggel bírnak a tanítómesterek, akik intelmeikkel felvértezik a kezdő puskaforgatót, irányt mutatva a vadásszá válás meglehetősen rögös cserkelőútján. Érdemes adni az ő szavukra, megfogadni a javaslataikat, és megfigyelni a mozdulataikat. Nyilvánvalóan azok a legszerencsésebbek, akiknek volt „vadász-gyerekszobájuk”, azaz édesapjuk vagy édesanyjuk mellett cseperedve, közvetlenül a szüleiktől, esetleg a nagyszüleiktől leshették el a fortélyokat, így szinte észrevétlenül szocializálódtak bele a vadűzés tudományába. Mert igenis tudomány – és nem pusztán céllövészet – ám a vadászat! Ilyeténformán azt szoktuk mondani, hogy nem csak a jó pap, hanem a jó vadász is holtig tanul.
Persze nem mindenkinek adatik meg, hogy már csecsemőkorában
„babaolaj helyett fegyverolajjal kenegessék”
– ahogy azt egykoron a legendás erdész-vadász, Wentzely Dénes írta némi öniróniával az életrajzi novelláskötetében.
Ha nincs senki a felmenőink között, aki bevezethetne bennünket ebbe a varázslatos világba, akkor sem kell kétségbeesnünk, ám keresni kell valakit, aki „gardírozhat” minket. Igazándiból talán nem is az számít, hogy ez a kiválasztott mentor milyen régóta vadászik, és főleg nem attól függ, alkalmas-e erre a „feladatra”, hogy hány trófea díszíti a nappalija falát, sokkal lényegesebb a tudásszintje és a hozzáállása.
Kérdezni nem szégyen! Amennyiben találtunk egy számunkra megfelelő tanítómestert, folyvást faggassuk, érdeklődjünk nála bármiről, ha neki valóban szívügye a vadászat, bízvást válaszolni fog. A zöldkalaposok többségében egyébiránt ösztönösen jelen van a jövő vadászgenerációjának nevelése iránti igény, hiszen korántsem mindegy, hogy akik majd átveszik tőlünk a stafétát, hogyan fogják tovább gondozni az általunk féltve őrzött vadállományt.
Muszáj ugyanakkor megemlíteni, hogy a szerencsétlenül kiválasztott mentorok bizony vakvágányra is terelhetik a szárnyaik alá vett „zöldfülűeket”. Ha tudniillik rossz példát mutatnak, akkor a mintakövetés főbenjáró vétek. Azt azonban, hogy kiből milyen példakép válik, borzasztó nehéz előre megjósolni, ezért ne kapkodjunk a mentorválasztással, eleinte inkább csak figyeljünk és beszélgessünk a potenciális jelölttel. Ha kétségeink támadnak, inkább pártoljunk át máshoz! A telhetetlen, önző, „lődühös”, felelőtlen, vadat nem tisztelő, a vadászhagyományokra (és a jogszabályi előírásokra) fittyet hányó puskásemberek nem valók tanítómesternek. Pedig sajnos nem fehérholló ritkaságúak az effélék…
Mindenkit óva intenék továbbá attól is, hogy a „virtuális térben” próbáljon magának mentort találni. Még véletlenül se hallgassunk azokra a „nethuszárokra”, akik a posztjaikban, hozzászólásaikban talmi kinyilatkoztatásokat tesznek puskákra, kaliberekre, cél- és keresőtávcsövekre, vagy akár a vadgazdálkodás bármely szegmensére vonatkozólag. Azt viszont bízvást állíthatom, hogy a vadászvizsga-tanfolyamokon tanító előadóktól, a vadászbolti alkalmazottaktól vagy a hivatásos vadászoktól kapott écákra érdemes odafigyelni, mert ők túlnyomórészt olyan szakemberek, nota bene szaktekintélyek, akik már „láttak ezt-azt”, így sokkal hasznosabb tanácsokkal tudnak szolgálni, mint a botcsinálta „fészbukbetyárok”.
A huszonegyedik század sajátossága, hogy csak úgy ömlik ránk az információ, s ezek közül rettentő nehéz kiválogatni a hiteles, hasznos és építő jellegű tudnivalókat. Önállóan szinte lehetetlen is – így aztán könnyen eltévedhetünk azok labirintusában. Valaki tehát kell, aki segít kiigazodni az útvesztőben…
Gyakorlat teszi a mestert – tartja a közhelyszerű mondás. Szentigaz! A világhálón lógva nem lehet megtanulni vadászni. Ahhoz sokat, nagyon sokat kell kint lenni a természetben, és minél többet „sündörögni” vadászkörökben. Akár hajtóként, akár vadászrendezvényeken érdeklődőként sétálgatva, hogy a morzsákat felcsipegethessük – és hogy mindeközben a megfelelő mentort megtalálhassuk. Azután, ha végre „megvan az igazi”, szép fokozatosan elkezdhetünk inasként beletanulni a mesterségbe. Vegyünk egy példát! Még egyetlen földi halandó sem született kerek e világra, aki csak úgy ukmukfukk, magától elsőre képes lett volna makulátlanul kizsigerelni az elejtett nagyvadat. Elméletben ugye jelölt a vadászvizsgára bebiflázta a legfontosabb lépéseket, de amikor ott áll a terítékre hozott szarvas, vaddisznó, őz vagy muflon fölött, késsel a kezében, fogalma sincs, hogyan kezdjen hozzá. Ám amennyiben van valaki, aki megmutatja, hol és hogyan álljon neki, miként tartsa a tőrt, képessé válik arra, hogy kis segítséggel „rendbe tegye” a vadtestet. Ha lassan és bizonytalanul is, de sikerül, ami sikerélményt jelent. S amikor legközelebb hasonló szituációba kerül, már szaporábban és magabiztosabban fog zsigerelni. Egy idő után pedig eljut oda, hogy az ingujját sem kell feltűrnie ehhez a művelethez, a mandzsettája ennek ellenére nem lesz véres, mert megtanulta, hogyan kell csinálni.
A mentor szerepe tehát majdhogynem nélkülözhetetlen, de önmagában kevés. Mert bizony kettőn áll a vásár! Hiába a legodaadóbb atyamester, ha az inas nem hajlandó elfogadni a tanítást, akkor megette a fene az egészet. Az alázat tehát ugyanúgy nélkülözhetetlen hozzávaló. Aki kezdővadászként pökhendi, flegma vagy nagyképű, s azt gondolja, attól, hogy már van papírja meg drága felszerelése, és mindent tud, nincs szüksége egy „öregróka” istápolására, abból sosem lesz vadász, legfeljebb puskásember. A kettő között pedig ugyebár óriási különbség van…