Mesterkérdés

Régen ahhoz, hogy valaki egy szakma minden csínját-bínját elsajátíthassa, és maga is „üzhesse az ipart”, egy tapasztalt, rutinos, az adott tevékenység fogásait készségszinten ismerő mesterember mellé szegődött inasnak. A mester – vagy nevezzük inkább mentornak – azután türelmesen tanítgatta az illetőt, egyengette az útját, támogatta az előmenetelét, és nem csupán szakmai jótanácsokkal látta el, hanem egyfajta szemléletet is megpróbált átadni neki, ami a későbbiekben útravaló gyanánt szolgálhatott az önállósodó tanoncnak.

A vadászatban kétségkívül ugyanilyen jelentőséggel bírnak a tanítómesterek, akik intelmeikkel felvértezik a kezdő puskaforgatót, irányt mutatva a vadásszá válás meglehetősen rögös cserkelőútján. Érdemes adni az ő szavukra, megfogadni a javaslataikat, és megfigyelni a mozdulataikat. Nyilvánvalóan azok a legszerencsésebbek, akiknek volt „vadász-gyerekszobájuk”, azaz édesapjuk vagy édesanyjuk mellett cseperedve, közvetlenül a szüleiktől, esetleg a nagyszüleiktől leshették el a fortélyokat, így szinte észrevétlenül szocializálódtak bele a vadűzés tudományába. Mert igenis tudomány – és nem pusztán céllövészet – ám a vadászat! Ilyeténformán azt szoktuk mondani, hogy nem csak a jó pap, hanem a jó vadász is holtig tanul.

Persze nem mindenkinek adatik meg, hogy már csecsemőkorában

„babaolaj helyett fegyverolajjal kenegessék”

– ahogy azt egykoron a legendás erdész-vadász, Wentzely Dénes írta némi öniróniával az életrajzi novelláskötetében.

Ha nincs senki a felmenőink között, aki bevezethetne bennünket ebbe a varázslatos világba, akkor sem kell kétségbeesnünk, ám keresni kell valakit, aki „gardírozhat” minket. Igazándiból talán nem is az számít, hogy ez a kiválasztott mentor milyen régóta vadászik, és főleg nem attól függ, alkalmas-e erre a „feladatra”, hogy hány trófea díszíti a nappalija falát, sokkal lényegesebb a tudásszintje és a hozzáállása.

Hunting Scene With Group Of Men Hunters Going Through Tall Grass On Rural Field At Sunset During Hunting Season

Kérdezni nem szégyen! Amennyiben találtunk egy számunkra megfelelő tanítómestert, folyvást faggassuk, érdeklődjünk nála bármiről, ha neki valóban szívügye a vadászat, bízvást válaszolni fog. A zöldkalaposok többségében egyébiránt ösztönösen jelen van a jövő vadászgenerációjának nevelése iránti igény, hiszen korántsem mindegy, hogy akik majd átveszik tőlünk a stafétát, hogyan fogják tovább gondozni az általunk féltve őrzött vadállományt.

Muszáj ugyanakkor megemlíteni, hogy a szerencsétlenül kiválasztott mentorok bizony vakvágányra is terelhetik a szárnyaik alá vett „zöldfülűeket”. Ha tudniillik rossz példát mutatnak, akkor a mintakövetés főbenjáró vétek. Azt azonban, hogy kiből milyen példakép válik, borzasztó nehéz előre megjósolni, ezért ne kapkodjunk a mentorválasztással, eleinte inkább csak figyeljünk és beszélgessünk a potenciális jelölttel. Ha kétségeink támadnak, inkább pártoljunk át máshoz! A telhetetlen, önző, „lődühös”, felelőtlen, vadat nem tisztelő, a vadászhagyományokra (és a jogszabályi előírásokra) fittyet hányó puskásemberek nem valók tanítómesternek. Pedig sajnos nem fehérholló ritkaságúak az effélék…

Mindenkit óva intenék továbbá attól is, hogy a „virtuális térben” próbáljon magának mentort találni. Még véletlenül se hallgassunk azokra a „nethuszárokra”, akik a posztjaikban, hozzászólásaikban talmi kinyilatkoztatásokat tesznek puskákra, kaliberekre, cél- és keresőtávcsövekre, vagy akár a vadgazdálkodás bármely szegmensére vonatkozólag. Azt viszont bízvást állíthatom, hogy a vadászvizsga-tanfolyamokon tanító előadóktól, a vadászbolti alkalmazottaktól vagy a hivatásos vadászoktól kapott écákra érdemes odafigyelni, mert ők túlnyomórészt olyan szakemberek, nota bene szaktekintélyek, akik már „láttak ezt-azt”, így sokkal hasznosabb tanácsokkal tudnak szolgálni, mint a botcsinálta „fészbukbetyárok”.

A huszonegyedik század sajátossága, hogy csak úgy ömlik ránk az információ, s ezek közül rettentő nehéz kiválogatni a hiteles, hasznos és építő jellegű tudnivalókat. Önállóan szinte lehetetlen is – így aztán könnyen eltévedhetünk azok labirintusában. Valaki tehát kell, aki segít kiigazodni az útvesztőben…

Gyakorlat teszi a mestert – tartja a közhelyszerű mondás. Szentigaz! A világhálón lógva nem lehet megtanulni vadászni. Ahhoz sokat, nagyon sokat kell kint lenni a természetben, és minél többet „sündörögni” vadászkörökben. Akár hajtóként, akár vadászrendezvényeken érdeklődőként sétálgatva, hogy a morzsákat felcsipegethessük – és hogy mindeközben a megfelelő mentort megtalálhassuk. Azután, ha végre „megvan az igazi”, szép fokozatosan elkezdhetünk inasként beletanulni a mesterségbe. Vegyünk egy példát! Még egyetlen földi halandó sem született kerek e világra, aki csak úgy ukmukfukk, magától elsőre képes lett volna makulátlanul kizsigerelni az elejtett nagyvadat. Elméletben ugye jelölt a vadászvizsgára bebiflázta a legfontosabb lépéseket, de amikor ott áll a terítékre hozott szarvas, vaddisznó, őz vagy muflon fölött, késsel a kezében, fogalma sincs, hogyan kezdjen hozzá. Ám amennyiben van valaki, aki megmutatja, hol és hogyan álljon neki, miként tartsa a tőrt, képessé válik arra, hogy kis segítséggel „rendbe tegye” a vadtestet. Ha lassan és bizonytalanul is, de sikerül, ami sikerélményt jelent. S amikor legközelebb hasonló szituációba kerül, már szaporábban és magabiztosabban fog zsigerelni. Egy idő után pedig eljut oda, hogy az ingujját sem kell feltűrnie ehhez a művelethez, a mandzsettája ennek ellenére nem lesz véres, mert megtanulta, hogyan kell csinálni.

A mentor szerepe tehát majdhogynem nélkülözhetetlen, de önmagában kevés. Mert bizony kettőn áll a vásár! Hiába a legodaadóbb atyamester, ha az inas nem hajlandó elfogadni a tanítást, akkor megette a fene az egészet. Az alázat tehát ugyanúgy nélkülözhetetlen hozzávaló. Aki kezdővadászként pökhendi, flegma vagy nagyképű, s azt gondolja, attól, hogy már van papírja meg drága felszerelése, és mindent tud, nincs szüksége egy „öregróka” istápolására, abból sosem lesz vadász, legfeljebb puskásember. A kettő között pedig ugyebár óriási különbség van…